A szegények nagy része csak a hónap második felében mélyszegény

HelloVidék: Ön személy szerint hogyan kötődik a karitatív munkához, az önkéntes segítségnyújtáshoz!

Nagy Julianna Zsuzsanna: 2019-ben létrehoztam egy közösségi médián szerveződő csoportot, ami a helyi emberek közösség építését hivatott segíteni. Itt találkoztam először olyan helyi szülőkkel, akik gyermekeik számára segítséget kértek. Gyorsan kiderült, hogy egy olyan szociálisan érzékeny közösség vesz körül Lakiteleken, akik nagyon szívesen segítenek. Ennek a csoportnak a keretein belül napi szinten keresnek meg olyan emberek, családok, akiknek segítségre van szükségük, amelyet a helyi közösségtől kérem és kapom. Szinte minden problémához nyújtanak segítő kezet, ezeket a segítségkérő és segíteni akaró embereket hozom össze tulajdonképpen.

Mit jelent az ön életében a szerény anyagi, hátrányos helyzet?

Magam is szegény, hátrányos helyzetű családból érkeztem annak minden nehézségével és pozitívumával. A szegénység nem biztos, hogy annyira nehéz egy gyermek számára, mint ahogyan azt gondoljuk. Azt, hogy nincs szép ruhájuk, vagy olcsóbb, kevesebb élelmiszer jut nekik, talán észre se vennék, ha a környezetük ezt nem tükrözné vissza nap mint nap számukra. Nem a saját, hanem a környezet érzéseivel kell megküzdeniük. A hátrányos helyzet viszont már többet, sok mindent jelent, sokféle nehézséget róhat egy gyermekre, családra. A nehéz szociális helyzet oka lehet az aluliskolázottság, munkakerülés, motiválatlanság, családon belüli erőszak, alkoholizmus, pszichés betegségek, de lehet egy tartósan és súlyosan beteg gyermek vagy családtag is. Ezeknek a hátrányoknak bármelyikével, vagy akár azok variációival már nagyon nehéz megküzdeni a családnak, gyakran ezek végigkísérik a gyermekek egész életét. Így ez azt jelenti számomra, hogy szegényen lehetne boldognak lenni, ha a környezet nem éreztetné a másságot a szegényekkel. Viszont a hátrányos helyzetből kitörni igen nehéz, szinte lehetetlen. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Újra kellene gondolni a segítséget, át kellene alakítani a szociális rendszert. Jómagam egy hátrányos, súlyos helyzetben lévő családban is jobban éreztem magam, mint ahogy állami gondozásban éreztem volna. Azt gondolom, minden hátrányos helyzetű családnak a saját helyzetének megfelelő segítséget kellene adni, ami az esetek többségében főképp pszichológiai konzultáció vagy éppen motivációs tréning lenne. Gondolok itt például egy bántalmazó családtagra, ahol leginkább pszichoterápiára lenne szüksége a bántalmazónak. Vagy egy munkakerülőnek, családfenntartónak motivációs trénerre. Míg eszméletlen pénzeket költünk a gyermekek családból való kiemelésére, addig ezeket a pénzeket a családok megmentésére lehetne költeni.

Honnantól beszélünk egy család esetében szegénységről, illetve mélyszegénységről?

Ez egy igen nehéz kérdés, mert a szegények nagy része csak a hónap második felében mélyszegény, míg az elsőben felelőtlenül gazdálkodik. Gazdálkodni, ami életünk egyik legfontosabb része, nem tanítanak minket az iskolában. Tanítanak vegyjeleket, verseket, de gazdálkodni nem. Persze, vannak igazán mélyszegények is. Egy anyuka, aki több éve elveszítette a férjét, az otthon ágyban fekvő, egy életre ápolásra szoruló fiát gondozza, a lánya gimnáziumba jár és élnek 46 ezer forintból tanyán, hárman, minden rokon és segítés nélkül, elzárva a világtól, az mélyszegénység. Az, hogy nem dolgoznak a szülők, de jön a 7. gyerek, amiből 4 nevelőszülőknél van, az is mélyszegénység, de ott elsősorban nem anyagi segítségre lenne szüksége a családnak, sokkal inkább oktatásra, motivációra, hogy eltartsák magukat, hogy tervezett életet éljenek. Nehéz ezekből a családokból kitörni és változtatni, ha azonban kicsi koruk óta ezek a gyerekek vegyjelek helyett lelkiismeretes trénereket kapnának, akik élni tanítják őket, az már félsiker lenne.

Mennyire érzi, hogy egyfajta negatív megkülönböztetéssel illetik a nehéz anyagi helyzetben élőket?

Nagyon. Az egész gyermekkorom a negatív megkülönböztetésről szólt. Már 5 évesen tudtam olvasni. Amikor óvónéni olvastatta a szépen öltözött ovis társamat, dicsérte, milyen szépen olvas, két kézzel jelentkeztem, hogy én is tudok olvasni, de ő csak legyintett, ugyan már, hogy tudnál. Vagy anyukám munkatársa kérdezte, kérsz almát? Én mondtam, köszönöm, nem kérek. Mire ő, hát, pedig ilyet otthon úgyse eszel. Soha nem tudtam helyesen írni, bár 3 gyermekemet tanítottam meg sikerrel, nekem nem sikerült. Olvasni gyönyörűen tudtam, apukám már 4 éves koromban tanított, de míg a dadogó osztálytársaim sorra ötöst kaptak, én kettesnél többet soha. Egy ideig jelentkezel és annyira akarod mutatni, hogy neked milyen jól megy, de egy idő után feladod. Nagyon ritka, aki soha nem adja fel. Nem hibáztatok érte senkit, az ember így van programozva. Melyik óvónéni puszilgatna szívesen egy kis tetves, koszos gyereket, mikor a csoport tele van tiszta, illatos, selymesen puha hajú gyerekkel? Valahogy ilyen ez leegyszerűsítve.

Azok, akiknek segít, mernek segítséget kérni, vagy inkább úgy derül fény az élettörténetükre, hogy Ön azt valakitől visszahallja, és felkarolja őket?

Van ilyen is és olyan is. Valóban vannak, akik sokáig rejtve maradnak, de valahol mindenkinek van közösségi kapcsolódása, ezért gyerekeknél főleg gyorsan kiderül, ha valami nincs rendben. Vannak azért lelkiismeretes pedagógusok, szülőtársak, akik szeretnének segíteni. Ma már egyre több olyan emberrel találkozom, akik segítséget kérnek és maguk is segítenek. Azt követően, hogy a közösség összefogva segít nekik, később ők is besegítenek 1000-1000 forinttal egy-egy nagyobb gyűjtésbe, vagy éppen a közösségi munkába folynak bele, további segítségre szorulókra hívják fel a figyelmet. Vannak olyanok is, akik szégyellnek segítséget kérni, azonban a legtöbb szülő büszkeségénél fontosabb a gyermek. Tehát így vagy úgy, előkerülnek a segítségre szorulók. Ha karácsonykor elromlik a hűtő, és bár a család egyébként nincs olyan rossz anyagi helyzetben, de akkorra kiköltekeztek, ezt a problémát gyorsan meg kell oldani. Feltesszük a csoportba, és aki kapott új hűtőt felajánlja a régit. Ezek egyszerű dolgok, mégis sokat jelentenek. Legközelebb pedig lehet, hogy az segít, aki most kapott.

Mit tapasztal, jellemzően mi szükséges ahhoz, hogy valaki kitörhessen a hátrányos élethelyzetéből?

Egy jó mondat is sokat segíthet jókor jó helyen. Ami viszont a legfontosabb lenne: motivációs tréningek és pszichológiai segítségnyújtás, az életre való felkészítés. Tudjuk, mi az egyén szerepe a társadalomban? Tudjuk, mi az anya, az apa szerepe a családban? Gyermekkorunktól oktatni kellene, hiszen lehet, hogy olyan családban növünk fel, ahol ez példamutatással ránk ragad, de ha nem, akkor mindezt honnan fogjuk megtudni? Vannak olyan családok, akik nem szenvednek hiányt semmiben, mert apa, anya éjjel-nappal dolgozik, hogy minden anyagi szükséglet elő legyen teremtve. Viszont arra már nincs idő, hogy átadják a tapasztalataikat, nincs idő az életre tanítani az utódokat, így a következő generáció, mire ezt a saját bőrén kitapasztalja, már egy újabb generációba csúszunk bele, és így csúsznak el a nemzedékek. Úgy kerülnek ki viszonylag jó anyagi helyzetű családokból gyerekek a felnőtt világba, hogy soha egy szót nem tanítottak nekik se otthon, se az iskolában arról, hogyan gazdálkodjanak a pénzükből. Annyira magánügy a pénz, hogy az még családon belül is többnyire tabu.

Mikor kezdte el az önkéntes munkát Lakiteleken? Vissza tud emlékezni a fő indíttató erőre, amiért belefogott?

Már kiskoromban úgy neveltek, hogy vigyáznom kell a testvéremre és segítenem kell őt, így eleinte csak a közvetlen családtagjaimon segítettem, majd később a távoliakon. Segíteni sokáig csak azoknak mertem, akikre volt személyes rálátásom. Az, hogy én segíteni tudtam, rendkívül sokat adott nekem vissza. Nagy siker az, mikor te segítesz, és nem neked segítenek. Teréz anya azon mondása, hogy ha mindenki csak a saját udvarán tartana rendet, akkor nagyon nagy rend lenne ebben a világban, nagyon megfogott. Később, ahogy a privát munkám során elkezdtem emberekkel foglalkozni, ez a kör egyre szélesedett. Végül 2019-ben, a lakiteleki csoport megalakításával már idegenek is fordultak hozzám segítségért, és hálás lehetek a segítő közegnek a településen, mert így soha nem vagyok egyedül a segítségnyújtásban.

Mire terjednek ki a feladatai? Mikben segít a településen élőknek?

Ez nagyon összetett dolog. A csoport, amit elindítottam, leginkább közösségépítésre épül. A lényeg az, hogy ebben a nehéz világban is tudjunk együtt boldogok lenni, tudjunk ünnepelni, jókat főzni, művelődni, lazítani, segíteni egymást és a közösséget. Tanuljunk egymás és az élet hibáiból, de főleg pozitív motivációt szeretnénk közvetíteni. A lakiteleki csoport inspirált másokat is: az ingyen neked adom Lakiteleken csoportot nagyszerűen kitalálták a megálmodói, ahol mindig van mit adni, és mindig akad olyan, akinek szüksége van rá. Az ottani adminok, Törőcsik Bódi Dorottya és Bujákiné Szénási Cintia megkövetelik, hogy valóban ingyen, jószívvel felajánlott dolgok kerüljenek fel az oldalra, a jótékonysági csoportban pedig a csoporttagok jó ügyek érdekében árverezik el a holmijaikat. Fejlődünk egymást inspirálva, lavírozunk a fogyasztói társadalomban a mindennapok rohanása és élvezete között. A felajánlott bútorok, tárgyak eljuttatása a rászorulóknak sokszor igen nagy feladat, hiszen akinek nincs pénze egy szekrénysorra, többnyire a szállítást se tudja megoldani, és akkor ott áll egy ember, aki adni, de nincs tovább. Sokáig a cégem alkalmazottai szállították ezeket a bútorokat, de mivel hamar eljutottunk odáig, hogy már heti öt napból háromban bútort szállítottunk, és nem dolgoztunk, ezt be kellett rekeszteni. Azóta sajnos sok felajánlás nem ér célba. Bár van rá példa, hogy a kedves lakitelekiek segítenek: valaki felajánlja a fát, egy másik felajánlja a segítséget, hogyha kap utánfutót elszállítja, és ha kapunk kölcsön utánfutót, összeáll a csapat. Sajnos sokszor rosszindulatú emberek is akadnak, de ez nagyon-nagyon ritka. Például adott egy 4 gyerekes család, aki a közkútról hordja a vizet, összeadják az emberek a pénzt a vezetékes víz bekötésére, nagyon sokan és jószívvel mozdulnak meg, és egy ember, akinek a házban van egy kis tulajdonrésze, nem írja alá a hozzájárulást. Pedig neki semmibe se kerülne, de van valamilyen személyes indíttatása a szülők ellen, ahelyett, hogy gondolna a 4 gyerek nehéz helyzetére. Ilyen is van, hála ég, ritka, mert az emberek alapjában véve jószívűek és intelligensek.

Mindamellett, hogy karitatív munkát végez, ügyvezető pozícióban dolgozik a férje mellett egy műszaki gumiipari vállalkozásban. Hogy győzi a kettőt egyszerre?

Főmunkaidőben valóban ügyvezetői feladatokat látok el, amit nagyon szeretek csinálni, bár hivatásom szerint festőművésznek tekintem magam, elsősorban azonban édesanyának, feleségnek és most már nagymamának is. Néha valóban nagyon soknak érzem a feladatokat, és elmenekülnék egy lakatlan szigetre, ahol festhetnék kedvemre nap mint nap, bár ha mindennap tehetném, nem tudom, vágynék e még rá ennyire. Sokszor valóban én is elcsodálkozom magamon, mikor este hazaérve egy kép megfestése előtt még összedobok egy tortát, miközben a hozzám fordulók kérésein gondolkozom. De azt hiszem, én eredendően ilyen örökmozgó ember vagyok, és ha nyugalom van körülöttem, azonnal keresek valami megoldanivalót.

Hangsúlyozandó, hogy ezt a munkát nem az anyagi elismerésért végzi az ember. De hogy lehet bírni az ezzel járó lelki terheket?

Az elém kerülő eseteket, problémákat leginkább feladatnak érzem. Talán azért nem érint meg annyira egy-egy eset, mert magam is sok mindent megéltem abból az oldalból. Tudom, hogy jönnek jobb idők, bízok a jövőben és próbálok másokat is e felé hajlítani. Vannak nehéz esetek, vannak rosszindulatú emberek, de ezeken túl kell lépni. Az élet folyton változik, és aki leragad a sérelmeinél, az élet bántásainál, aki nem lép tovább csak a sebeit nyalogatja, lemarad mindenről. Ahogy Müller Péter egy riportjában hallottam, aki nehézségekben nőtt fel, annak az a természetes élet, annak az nem szenvedés.

Van olyan eset, amire máig szívesen emlékszik vissza?

Vannak történetek, bár nem szívesen beszélnék ki másokat, vagy éreztetném azt valakivel, hogy az ő nehéz sorsán mászva akarok dicsőséghez jutni, ezért inkább magamról mesélek valamit. Úgy 12 éves lehettem, amikor egy testneveléstanárom azt mondta nekem, Zsuzsa, te még egyszer sokra viszed. Az is lehet, hogy sok mindenkinek mondta már ezt, vagy ez csak egy elejtett mondat volt, mégis, az egész életemet végigkísérte, haladásra, fejlődésre késztetett. Remélem, ez a példa érzékelteti, milyen sokat segíthet olykor egy mondat is. Sokszor még pénz sem kell a segítséghez, elég a hit és a bizalom.

Címlapkép: Getty Images