Mindent feladott a siker érdekében: világszinten jegyzett festőművésszé vált Ladik Katalin

Pénzcentrum   
  Megosztom
Mindent feladott a siker érdekében: világszinten jegyzett festőművésszé vált Ladik Katalin

"Egyrészt szerencse dolga is, kit, hogy, mikor és mennyire ismernek el. Az én esetemben talán szerencse dolga, hogy idős koromra megértem, hogy felfedezzenek" - mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Ladik Katalin. A világszinten jegyzett művésszel élete meghatározó eseményeiről, művészi elismertségének rögös útjáról, a művészetben rejlő megélhetési problémákról, de a Me Too-mozgalomról, és arról is beszélgetett a portál, kaphat-e vajon még Kossuth-díjat.

Pénzcentrum: Épp a koronavírus negyedik hullámát tapossuk, de a korábbiak sokkal viszontagságosabbak voltak. Hogyan élte meg a koronavírust és a lezárásokat?

Ladik Katalin: A koronavírus előtt nekem nagyon mozgalmas életem volt magánemberként, de elsősorban művészként, és ez persze befolyásolta a magánéletemet is. A Documenta 14-en való részvételem után Kasselben és Athénben nagyon felpörögtek az események, ezért a 2020 előtti 4-5 év nagyon mozgalmas lett. Olyannyira aktív és termékeny, hogy valóban kifáradtam, és bizonyos értelemben fellélegeztem, amikor nem lehetett többé utazni. Végre rendezhettem a művészeti aktivitásomat. Ez fontos volt nekem, mert az írással elmaradoztam, hiszen a sok utazást elsősorban a képzőművészet hozta nekem és a performansz tevékenységem. Ezért jót tett a leállás, sikerült összeszednem a szálakat, az írásra, a költészetre, meg a regényre gondolok első sorban, amikre sajnos nem igazán tudtam koncentrálni azt megelőzően.

Akkor lehet azt mondani, hogy az Ön számára pozitív volt a lecsengése?

Számomra igen, főleg mert költözködtem is. Rettenetes lakáskörülmények között éltem Budapesten, és sikerült ideiglenes időre Ráckevére költöznöm a járvány alatt. Szörnyű volt az első hullámot a Soroksári úton négy fal között egy olyan lakásban átvészelni, amelynek nincs levegője, nem lehet sehová kimenni. Mint egy vakond, úgy éltünk bezárva a családommal, az egészségünk rovására ment az egész. Azt éreztem, ki kell menekülnünk a természetbe.

Mostanra viszont újra beindult az élet, ha jók az értesüléseim, lesz jövőre egy nagyszabású kiállítása Svájcban, ezért utazott most a napokban oda?

Igen. Megnéztem a helyszínt az acb Galéria képviselőjével. A koncepció már megvan, hiszen ez egy tavalyról elmaradt projekt. Viszont most vannak változások a svájci múzeumban, úgyhogy azt még nem lehet tudni, tartjuk-e magunkat az eredeti tervekhez vagy más irányba megyünk tovább. Ez rajtam múlik elsősorban.

Önmagát elsődlegesen költőnek tartja, azt mondja, minden más művészeti kivetülése ebből táplálkozik. Hogyan éli meg mégis költőként, hogy a világ legrangosabb múzeumaiban, például a Tete Modernben vagy a MOMA New Yorkban is vannak képei. Mit jelent ez Önnek, mint költő?

A művészetemet illetően ez tényleg igaz, minden a költészetből indul, a költészet kitágított határai jelennek meg különböző művészi ágazatokban. Az, amit képzőművészetnek nevezünk vagy neveznek nálam, és mai ki is állítható, akár kétdimenziós, akár három, installáció vagy megfogható anyag, az is a költészetnek egy bizonyos változata. Vizuális költészetként, képversként is értelmezem, amikor ezeket készítem. De a képek és a lineáris költészet, mindig csak kétdimenziós. De én ezeket hangzó formában is el tudom képzelni, és el is képzelem. Ilyen értelemben a kiállított művek, amelyek kétdimenziós vizuális alkotások, kollázsok vagy fotók, ezek nekem egyúttal zenei partitúrák is. Olyan értelemben, hogy ha ott vagyok, vagy ha a stúdióban alkalmam van, akkor megszólaltatom őket a magam módján. Mert már úgy készítem a kollázsokat vagy a képverseket, hogy azokat, ha előadnám, akkor körülbelül így vagy úgy szólnának. Hogy ezt hogyan élem meg? Eleinte rácsodálkozással, mert a múzeumok kezdték el vásárolni a képeimet. Aztán az acb Galéria vonzáskörébe kerültem, és felajánlották a segítséget, de erre szükségem is volt, mert csak kapkodtam a fejemet, hogy ilyenkor mit is kell mondani. Nem tudtam beárazni a műveket, nevetséges áron adtam a múzeumoknak. Nem tudtam megbirkózni azzal a sok adminisztrációval, amivel ez jár. Nem is értem ezt, csak tudomásul veszem, hogy ennek van esztétikai értéke, piaci értéke, de ez kicsit olyan, mint a vers, hogy megírom, beleadtam a lelkemet abba is, ebbe is. Én teljesen önmagamat adom, bármivel is foglalkozom. 59 éves koromig egyetlen díjat sem kaptam. Ettől függetlenül írtam. Meg a vizuális munkáimat is csináltam. És kiderült, hogy ennek van értéke. Ilyenkor már nem stimulatív hat rám az ilyesmi, vagy a díjak, amiket 60 éves korom után kezdtem el kapni, hanem valahogy úgy, hogy mégiscsak érdemes volt, de nem a díjak miatt, hanem hogy eljutott a közönséghez az üzenet. Olyan ez, mint a palackposta, az ember a vízbe dobja, reménykedik, hogy eljut, de nagyon sok időbe is telhet. Ha fiatalkoromban kaptam volna valami pozitív visszajelzést, mert negatívat kaptam bőven, lehet más lett volna a pályám. Én vagy őrült vagyok, vagy bolondnak tettetem magamat, de hittem abban, amit csinálok. Persze a negatív kritika is használt nekem, mert megéreztem, hogy hol vagyok támadható. Azt láttam, hogy ezeket a dolgokat csak úgy tudom kivédeni, ha tényleg a véremmel írom a dolgokat, kellett, hogy legyen fedezete annak, amit csinálok. Fontos volt, hogy ne kövessem a trendeket.

Miféle trendeket?

Általában azt láttam, hogy a férfias intellektuális dolgokat próbálták nyomni a művészetekben. Nagyon hiányoltam a női megnyilvánulást és a gyökerek felmutatását. Azt láttam magam körül, hogy mindenki valahogy nyugatiasan vagy amerikaiasan próbálta megfogalmazni a mondandóját, és így hiányzott a gyökér. A specialitása a hazai íznek. Így lehettem eredeti, igen ám, de a nők, akik ugyanezt érezték, mint én, valahogy ki akartak törni a férfiízlésből, túlságosan direktbe csinálták, vaginaközpontú lett a művészetük, és ez sem lett sikeres. A vaginairodalomban, a képzőművészetben is ott volt, hogy itt vagyok, nő vagyok, tessék. De ez szerintem sosem volt elég, ennél biztosan mélyebbre kell ásni. És én nem csak provokálni akartam, mert az is benne volt, hanem mélyebbre ástam, és a teljes, saját női eszköztáramat mutattam fel. És ez nem csak abból áll, hogy nő vagyok, van vaginám, hanem elsősorban a női élet hétköznapjaira fókuszáltam, ennek az eszköztára volt a fókuszban, ami az én életem része, másnak értelemszerűen más. Az tehát, hogy hogyan élem meg, hogy neves múzeumokban vannak műveim… ezeket régen csináltam, 30-40 év után jött, hogy a 70-es, 80-as évek alkotásaim ki vannak állítva itt vagy ott. Köztudott, hogy a neves, külföldi múzeumok nem figyeltek a közép-kelet-európai alkotókra. Nem figyelték, hogy mi történik Magyarországon, Jugoszláviában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, most kezdték el ezt felfedezni. Ez igazából csak ennyi, mindig érdekeltek a titkok, akár az áramkörök titkai vagy most a QR, vonalkódok. Állandóan rácsodálkozom a világra, hogyan férnek el például végtelennek tűnő dolgok pici, forrasztott drótkészítményekben, a nyomtatott áramkörökben? Ezeket kellett nekem mindig kideríteni, felfedni.

Az interjú ide kattintva folytatódik.

Címlapkép: Getty Images

Nem akarsz lemaradni a magyar vidék legfontosabb híreiről? Kövess minket Facebook-on is. Kattints ide a feliratkozáshoz!
  Megosztom

hellovidék

pénzcentrum

ladik katalin

művész

festőművész

költő