Ő az utolsó postás Magyarországon, aki lóval hordja ki a leveleket

Gátéron nagy hagyománya van a lovas szolgáltatásoknak, egykoron még az akkor az országot behálózó postakocsi-útvonal egyik megállóhelyét jelentette, így nem meglepő, hogy a település címerében is helyet kapott egy lovas kocsi. Gátér és közigazgatási határa tanyavidékkel tarkított, amivel nem egyedüli az Alföldön, azonban sok helységgel ellentétben, nem álltak át az 1970-es években bevezetett külterületi támpontos kézbesítésre, hanem maradtak az azóta már a községi és a megyei értéktár részét is képező lovas postaszolgálatnál. Noha a tősgyökeres Kulik Istvánnak fiatalkorában soha eszébe nem jutott, hogy kézbesítőnek álljon, élete akarva-akaratlanul összeforrt a szakmával.

Meg nem fordult a fejemben, hogy postás leszek, igazából ezt a sors hozta így. A rendszerváltás előtt a tsz-ben dolgoztam: voltam gulyás, 400 darab magyar tarkát őriztem a Fehér-tónál lóháton, ezt követően pedig 10 évig juhász voltam. A rendszerváltás idején, amikor már a tsz haldoklott, ki akarták adni bérbe a birkákat. 800 forint lett volna egy birkának az éves díja, de nem mertem kiváltani, mert a takarmányt is nekünk kellett volna előállítani, meg a birkákat is egyedül kellett volna gondozni, nekem pedig akkor két pici fiam volt, mellette pedig építkeztünk a faluban. Fél év alatt tízen-egynéhány juhásszal mentünk dolgozni a fűrésztelepre, ahová a postás elődöm kijárt kézbesíteni. Aztán egyszer mondta, hogy nyugdíjba megy, és mivel nekem vannak lovaim is, megkérdezte, nem szeretnék-e elmenni postásnak. Ennek már 33 éve is elmúlt

– emlékezett vissza az 1987-es sorsdöntő évre Kulik István.

A gátéri juhászból így lett postás, ami végül életre szóló hivatásává nőtte ki magát. Ha kell, több mint 50-60 kilométert is megtesz, hogy kézbesítse a küldeményeket, valamint hogy néhány szót váltson a tanyavilágon élő régi ismerősökkel, segítsen ügyes-bajos dolgaikban. Kezdetben saját, majd a Magyar Posta által számára készíttetett homokfutóval járta a göröngyös utakat, ahol se derékig érő víz, se hó, se fagy nem állhatta útját, Kati nevű lovainak (mert már a harmadik generációval dolgozik) köszönhetően mindenhová eljutott. Mindazonáltal gyorsan azt is hozzátette, ma már az enyhe télnek és az aszályos időnek köszönhetően alig akad alkalom, amikor lovat kellene befogni a kordé elé, helyette biciklivel viszi ki a csomagokat és leveleket a településen és a hozzátartozó tanyákra.

Bár az elmúlt években a tanyavilág népessége is jelentősen megfogyatkozott, ennek ellenére a küldeményeket kézbesíteni kell a címzetteknek, ezért az útja így se lett rövidebb. Hiszen hiába látogat el csak három tanyára a korábbi tucatnyi helyett, most is ugyanúgy el kell haladnia a korábban ismerős arcok által lakott farmok előtt, amiket a természet lassan visszahódít magának.

Noha több éve már annak, hogy hangoztatta, szívesen kinevelné az utódját, egyelőre nem akadt legény vagy leány a talpán, aki szívesen átvenné tőle a stafétabotot. Kulik István úgy tervezi 2022-ben nyugdíjba vonul, és addig nem sok esélyét látja annak, hogy nyugdíjazását követően a lovas postaszolgálat hagyományát valaki továbbviszi.

Van több fiatal lovas tanítványom, akiket én ültettem először lóra, most pedig nemzetközi versenyeken is nyernek, de meg se akarják hallani, hogy postások legyenek. Ez egy eléggé nehéz szakma, mert nyáron 30 fokba is menni kell, ha szakad az eső, akkor is menni kell, ha télen -20 fok van, akkor is menni kell. Igazából manapság már mások az igények

– tette hozzá a gátéri kézbesítő, aki nemcsak képezte a remek lovasokat, hanem maga is számtalan díjat nyert fogathajtó versenyeken. És hogy mit tervez a nyugdíjas éveire? Ugyanazt, mint eddig, gondozza tovább a tanyáját és az ott tartott állatokat, csak a postás feladatok esnek ki a hétköznapi rutinból.

Még megvan minden a százéves tehéncsengőimtől kezdve a tulipános mellényen, a juhászgombokon át egészen a rézfokosig és a kampóig, nem adtam el őket, pedig komoly pénzt ígértek értük. Jól összeillik ez a postás szakmával, mert kint, a tanyák közt mozgok. Azonban az az igazság, hogy az embernek mindig fogy az ereje, most egy év alatt szinte kettőt öregszek. Ügyetlenedik az ember fia, a kézmozgása. De marad ez a pár tehén, ló, birka hobbinak, én ezzel akarok már csak foglalkozni

– zárta gondolatait Kulik István, az ország egyetlen és talán utolsó lovas postása.

Címlapkép: Getty Images