Ilyen múzeum csak egy van a világon: bő 60 éve tart a gyűjtőszenvedély

Nagy Judit Áfonya   
  Megosztom
Ilyen múzeum csak egy van a világon: bő 60 éve tart a gyűjtőszenvedély

A Terény községben lévő Orsós Magnó Múzeum 2002. május 11-én nyílt meg az érdeklődők számára. A tulajdonos és tárlatvezető egy személyben a műszaki érdeklődésű Nagy Vilmos, akinek életen át tartó gyűjtőszenvedélye eredményezi, hogy ma a világ legnagyobb orsós magnó gyűjteménye Magyarországon található. 15 év alatt 34 tévéműsor és számtalan riport foglalkozott a kiállítással, ám csupán az utóbbi időben érződik ennek jótékony hatása az ismertség és elismertség felé vezető úton. A teles magyar magnetofon típusválaszték mellett minden gyártó ország képviselteti magát a tárlatban, a hangrögzítés teljes történeti áttekintésében, 1877-től a 2000-es évekig, amikor is a szalagos analóg technológia használata végleg megszűnt. A helyszínen a tulajdonossal beszélgetve számtalan emlék és egy-egy darabhoz kötődő történet elevenedik meg.

HelloVidék: Mi adja a múzeum abszolút egyediségét?

Nagy Vilmos: Leginkább az, hogy öt bemutatóteremben 480 masina van kiállítva, ez pedig felöleli a nagyvilág teljes gyártását úgy kommersz, mint stúdiómagnó témában. Egyetlen technikai múzeum nem működik így, hiszen a magnóim szólnak, korabeli hanganyaggal. A 480-ból legalább 350 darab azonnal bekapcsolható. Az első bemutatóteremben áll Edison 1877-es fonográfja, hozzá tartozó, 1902-ben gyártott hengerrel, amelyről amerikai népzene szól. A tárgynak nagy jelentősége van abban, hogy megértsük a hangrögzítés folyamatát. Edison egy hihetetlen technikai elme volt, akinek rengeteg találmánya született, de a legnagyobb mégiscsak a fonográf, mert ezzel tette lehetővé, hogy elindulhasson a hangrögzítés története, ráadásul akkor született, amikor még nem volt elektroncső. A maga idejében egy csoda volt, amikor a fonográf megszólalt.

Aztán az 1900-as években megszületett a gramofon, de igazán a kettő között csak annyi a különbség, hogy előbbinél egy hengerpaláston vannak a hangrezgések, utóbbinál pedig már sík, kiterített felületen található ugyanaz a barázda, ami a hengeren. Viszont a hengereket egyedileg kellett legyártani, annak a sorozatgyártását nem tudták még megoldani, a gramofonlemezeket viszont nagy tömegben lehetett préselni. A gramofon, mint technikai eszköz, még az1950-es években is létezett. Ez még nem mágneses hangrögzítés, de fontosnak tartottam beszerezni két példányt, hogy a látogatóknak egy teljes kört tudjak bemutatni. A magnetofont az 1935-ös németországi világkiállításon mutatták be, vagyis idén ünnepli 85. születésnapját a technológia. Ám ennek is volt elődje, mégpedig a hajszálvékony, acélhuzallal működő gépek. A nagyon vékony, 0,1 mm átmérőjű acélhuzal anyaga megegyezik a későbbi szalagos magnók műanyag szalagon lévő vasoxid rétegével, melyre ugyanúgy lehetett mágneses úton hangot rögzíteni.

A múzeumnak 12 darab acélhuzalos készüléke is van, a világ minden korabeli gyártójától. A legsűrűbben használt területe az acélhuzalos hangrögzítőknek egy magyar katonai készülék, a sokat emlegetett fekete doboz. Ezt a repülőgépekben a pilóta hangjának rögzítésére használták, még az 50-es-60-as években is. Innen a név, hiszen fekete volt, doboz formájú, később gömb alakú lett, vörös vagy narancssárga színű. A múzeumi példányon egy régi hanganyag van, melyet 1944 nyarán sugároztak. A normandiai partraszállásról szóló tudósítást hallgatjuk, a háború egyik legnagyobb csatájának tényszerű hírközlését. Arra érdemes koncentrálni, hogy az emberi beszédhangot tökéletes minőségben tudta az acélhuzalos magnó közvetíteni, viszont a zenei műsorok sugárzására nem volt megfelelő, azt már igazán csak a szalagos magnetofon tudta biztosítani.

A világ első szalagos magnója az 1934-es K0-ás Koffer készülék, amit a ma is létező AEG cég készített el. Minden, ami a szalagos mágnes hangrögzítéssel kapcsolatos, Németország és a német mérnökök munkájának az eredménye. A magnetofont 1935-ben mutatták be a világnak, mégis 1944 őszéig nem terjedt el. Amikor a szövetségesek már bent voltak Németország területén, az elfoglalt német rádióállomásokról vitte haza az egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia, és valószínűleg mások is a zsákmányolt német stúdiómagnetofonokat, végül így terjedtek el. De igazán az 50-es évek végén, a 60-as évek elején váltak elérhetővé a nem stúdiócélra, hanem a közemberek számára gyártott kommersz magnetofonok. A terényi tárlat azért is emlegethető legnagyobbként a világon, mert a hangrögzítése története során huszonkét ország gyártott magnetofont, és a terényi múzeumban mind a huszonkét ország produktuma megtalálható, több mint 160 gyártó cég termékeivel együtt.

Melyik a legritkábban fellelhető darab a gyűjteményben?

Megszállottja vagyok a magyar magnógyártásnak, minden magyar gyártmányú magnetofon ki van itt állítva, és mind szól és működik. A magyar BRG vállalat készített egy olyan masinát, amivel Magyarország – ha nem olyan viszonyok vannak itt, amilyenek – biztos, hogy világhírű lehetett volna. Kettős rendszerű a készülék, 1967-ben született, amikor a kazettás magnóról szinte még semmit nem tudott a világ. Jánosi Marcellnek köszönhető, aki a BRG főkonstruktőre volt, egy született jövőbelátó technikai zseni, a készülék pedig olyat tud, amilyet csak három gyártó terméke az akkori világban, a másik kettő pedig az Egyesült Államok és Japán voltak. A kazettáról az orsósra vagy fordítva is át lehetett a hangot másolni.

Jánosi Marcell már ekkor, a 60-as évek végén látta, hogy az orsós magnót hamarosan kiszorítja a kazettás, ezért csináltatta ezt a masinát a kollektívájával, tehát nem külföldi beütésről van szó. Viszont hiába volt csúcskészülék a maga korában, a KGST eldöntötte, hogy az orsós magnógyártást a lengyel Unitra és a cseh Tesla cég fogja koordinálni, a BRG-nél pedig maradt a kazettás magnógyártás, de abban már nem tudta elérni azt a minőségi szintet, mint az orsós magnónál. Ez a darab, az M11-es széria még sorozatgyártásra került, ám a sztereo verziója, az M12 már nem, ami nagy szívfájdalmam. Az egyetlen létező M12-es prototípus az, amit itt láthatnak a múzeumban. Ehhez egy volt BRG-s magnótervező mérnök, Kupecz Sándor jóvoltából jutottam hozzá.

Előfordult többször is, hogy tulajdonosok, más gyűjtők felajánlották készülékeiket a múzeum számára?

Egy gyönyörű állapotú magyar rádiót, a Telefongyár gyártmányát, mely 1959-ben került forgalomba, ajándékként kaptam meg. Lemezjátszó, magnó… minden egyben van ebben a készülékben, amit akkor a rádiótechnika tudhatott. Van rajta használható gramofon, egy magnetofon, mégpedig a Telefongyár sajátja, egy Delta 811, és egy hatalmas, már URH-val rendelkező rádiókészülék, ami a mai időkben is megállná a helyét. Igen drága volt a maga korában, több mint 8 ezer forint akkor, amikor 700 forint volt az országos átlagfizetés. Egy budapesti hölgytől kaptam, aki házasságkötési ajándékként jutott hozzá. Ám sajnos rövid időn belül meghalt a férje, ő pedig berakta a készüléket a szekrény aljába, bársonnyal letakarta, és ott volt évtizedekig, míg a múzeumba meg nem érkezett. Volt látogatóm, aki repülőgép-pilótaként gömb formájú fekete dobozt hozott nekem.

Egy ferihegyi repülőmérnöktől is kaptam ilyet, egy szovjet gyártmányú TU-134-est. Hatalmas támogatókat kaptam a nagyvilágból is. Két kiemelt támogatóm van a sok, alkalmi felajánló mellett. Az egyik Németországban él, és Nyírfás Ferencnek hívják, a másik pedig az Egyesült Államokban élő Csoknyai György, aki közel száz darab készülékkel járult hozzá a gyűjteményhez. A legnagyobb ritkaság tőle egy 1952-ben készült magnópéldány a Tapsonic cégtől. Sok évvel ezelőtt interneten elküldte a fotóját azzal a szöveggel, hogy vett a múzeumnak egy gyönyörű, amerikai, ritka stúdiómagnót, de nem adja ide, mert otthon ezen hallgat zenét. Aztán négy éve mégis megkaptam karácsonyi ajándékként, elküldte nekem csomagban. A mai napig működik.

De hogyan talált rá a támogatókra?

Egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy csődülnek ide olyan emberek, akiknek ez kedves, akiknek lehetősége van, hogy ebben segíteni tudjon. Akiknek információja van, vagy szakkönyvei, hanganyagai. Az kezd divattá válni, hogy külföldről valaki, aki interneten látja az múzeumot, fölhív engem telefonon, vagy üzen e-mailben, és elmondja, hogy van egy csomó technikai készüléke, elküldheti-e. Soha nem volt itt, de segíteni akar.

Sok különleges darabra lehet büszke, de melyik a kedvence?

A magyar stúdiómagnó-gyártás. Ezek főleg a filmiparnak készültek. Két éve építettünk egy stúdiószobát, magyar a stúdióhangfal, a csöves végerősítő, amin keresztül meg tudom szólaltatni őket. Akad olyan készülék, ami tizenhat mikrofon jelét tudja egyszerre rögzíteni és a legszélesebb, 16 colos szalaggal dolgozik. A múzeumban sok egyéb, a gyűjteményhez kapcsolódó eszköz is akad: mikrofongyűjtemény, riportermagnetofonok (vállra akasztható táskában), miniatürizált japán magnók, szabadalmi okirat. A legérdekesebb darabok közülük az idén először kiállított kémmagnók, melyekkel hangfelvételeket készítettek a hidegháború során. A legnagyobb kincsem egy 1955-ös acélhuzalos darab, aminek a mikrofonja egy óra, mely óraként pont nem működik. Nyugatnémet gyártmány, a kém csak felcsatolta a karjára az órát, és ezen a mikrofonon keresztül rögzített. A belső zsebében ott volt a masina, amit egy kis indítógombot megnyomva tudott irányítani, és úgy tudott felvételt készíteni, hogy senki nem sejtette, itt most rögzítik a beszélgetést.

Mennyi ideig tartott mindezt összegyűjteni? Honnan ered a gyűjtőszenvedély?

Mindent, ami itt van, a csodálatos társamnak, akiről most már múlt időben beszélhetek, a feleségemnek köszönhetek. Háborús gyerek vagyok, 1942-ben születtem, és 15 éves koromban találkoztam először a magnetofonnal, amikor még alig tudott valamit róla a világ. Egy barátom saját kezűleg épített otthon egyet, ami szintén itt van a múzeumban, és ez volt az első magnetofon, amivel én találkoztam1957-ben. A harmadik technikusi fizetésemből és a nagynénikém segítségével már én is vásároltam sajátot, persze részletre. Így kezdődött, és végigkísérte az életemet. Elég nagy családom van, nemrég megszületett az első dédunokám is. A család mellett azonban végig jelen volt a magnó, és olyan feleségem volt, aki ismerte a gyerekkori történetemet, tudta, hogy hol, milyen formában és szeretettel kapcsolódtam ehhez a technikához.

Egy alkalommal, amikor már volt néhány gyűjtött masinám, talán a 80-as évek végén, megkérdezte tőlem, hogy ha ennyire szeretem őket, miért nem csinálok belőlük múzeumot? Ez azért fantasztikus, mert nekem nem volt ilyen szándékom, de így a belőle kibuggyant néhány gondolat adott felhatalmazást arra, hogy mindez létrejöjjön. Mára sok-sok külföldi gyűjtő véleménye alapján is az enyém a legnagyobb ilyen jellegű gyűjtemény a világon. Itt működnek a készülékek. Ez a múzeum teljesen magánerőből született meg, családi kasszából, baráti segítséggel készült el és lett bővítve, állami támogatás nélkül. Hiszek abban, hogy minden ember feladattal születik a világra. Nekem ez volt a dolgom.

Címlapkép: Nagy Judit Áfonya

Nem akarsz lemaradni a magyar vidék legfontosabb híreiről? Kövess minket Facebook-on is. Kattints ide a feliratkozáshoz!
  Megosztom

hellovidek

magnómúzeum

nógrád

múzeum