Azt már szinte mindenki megszokta, hogy hatalmas forgalom van az utakon, főleg a Balaton körül. Ezt elkerülvén úgy döntöttünk, hogy a Keszthely Tapolca távot egy kevésbé ismert úton tesszük meg. Ezt a szakaszt a helyiek – és azok, akik ismerik – csak várvölgyi útnak hívják. Ami teljesen logikus is hiszen a két város között majdhogynem csak ez az egy falucska található. Egy elég kis településről van szó, viszont több szempontból is híres. Ami talán leginkább ismerté teszi az a péksége, ugyanis szinte nincs ember a Balaton-felvidékén – és azon túl is –, aki ne hallott volna a település híres pékségéről, ami nem mellesleg számtalan Balaton parti éttermet, boltot lát el friss, házi jellegű péksüteményeivel.
Mi azonban most nem ezt, hanem a közvetlen közelében található éttermet szemeltük ki magunknak. Ami nem is volt nehéz, hiszen a falu közepén egy hatalmas kanyarban húzódik meg az épület. A megközelítése nagyon egyszerű, hiszen csak le kell lassítani és kanyarodás helyett egyenesen le kell parkolni az étteremnek otthont adó ház tövében.
Ahogy odaértünk egy kedves pincér azonnal kilépett az ajtón és mutatta, hogy hol hagyhatom az autót. A fülledt meleg miatt a kerthelységben foglaltunk helyet, ami hatalmas volt és a végében egy termetes méretű kemence állt. A pincér, aki a parkolásnál is segítségünkre volt, szinte azonnal hozta az étlapokat és felvette az italrendelésünket. A hely hangulata a régi klasszikus vendéglátást idézte. A felszolgálók is még a „régi” iskola szerint szolgálták ki a vendégeket, ami nagyon jó érzést keltett bennünk.
Az ételek rendelése előtt még megkerestük a mosdót, hogy az ebéd előtt kezet moshassunk. Legnagyobb meglepetésünkre semmi kivetni valót nem találtunk a mellékhelyiségben. Annak ellenére, hogy a terasz tele volt vendégekkel, tiszta és rendezett volt minden. Nem mellesleg kézfertőtlenítő is rendelkezésre állt.
Az étlap tanulmányozása egy kicsit hosszabb folyamat volt, mivel az első pár oldal Szent Domonkosról, a vendéglő névadójáról és a település történetéről szólt. Majd jöttek a finomabbnál finomabb ételek. Választék első ránézésre is eléggé házias ízeket ígért. Az ételkínálat első pontja a levesek, azon belül is a csontlevesek voltak, különféle betétekkel, amikből kértünk is egy hosszútésztás és két májgombócos változatot és egy fokhagyma krémlevest, amit cipóban szolgáltak fel. Ez utóbbival kapcsolatban a felszolgálónk felhívta a figyelmünket, hogy erre kicsit várni kell majd, hiszen a cipót most sütik ki a leveshez.
A főételek tekintetében is maradtunk ezen a vonalon és három cigánypecsenyét és egy vadragut rendeltünk. Az ételek egytől egyig kifogásolhatatlanok voltak, ami viszont kicsit furcsa volt számunkra, hogy a cigánypecsenye mellé felszolgát burgonya fűszerezettsége korántsem volt megszokott. A krumplit rozmaringgal ízesítették, ami inkább illik szárnyasok mellé. De a kezdeti meglepettséget követően már élveztük az új ízkombinációt.
Az ebédünk közben lassan kezdett elromlani az idő, távolról lehetett érezni a vihar szelét. Ezt a legyek is megérezték és egyre több jelent meg az asztalok körül, ami egy idő után kezdett kicsit zavaróvá válni. Ezért az ételek elfogyasztása után nem is időztünk már sokat a vendéglőben. Épp csak annyit maradtunk, hogy pár szót váltsunk a személyzettel, akik elmondták, hogy a terasz végében található kemence nem csak látványelem, abban sütik a kenyeret, a péksüteményeket, a kacsát és a csülköt is. Miután ezt elmesélték kértük a számlát, aminek a vége négy főre az italokkal együtt nagyjából tizenhatezer forint volt.
Fotók: Gáspár Adrienn