Valami nagy gond van a Sajó vízminőségével: ettől olyan rozsdabarna a folyó

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság folyamatos készültségben áll a határon, figyelemmel kíséri a helyzet alakulását. Tájékoztatása szerint alapvetően vasoxid-terhelésről van szó, azonban a Sajó magyarországi szakaszán mindeddig nem mértek határértéket meghaladó szintet. Az érintett folyószakasz több tíz kilométerre van a magyar határtól, és a szennyezést a víz több százszorosan hígítja, mire belép hazánk területére, írja a 24.hu.

A hírek alapján a szennyezés hatására mintegy 10–15 kilométer hosszan kihalt a Sajó élővilága

A cikk véglegesítése után jött a hír, hogy a szlovák hatóságok május 27-én megkezdték a kárelhárítást, elterelik a vizet.

Mi a szennyezés forrása? Miért pusztítja a vízi élővilágot a természetben gyakran előforduló és egyébként „ártalmatlan” vas? Talpra tud-e még állni a Sajó? Ezekről kérdezte a lap Dr. Borics Gábor ökológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadóját.

Az élet visszatér

Az ember évezredek óta terheli bányászatból származó szennyezéssel a vizeket, sajnos ez a legtöbb esetben nehezen elkerülhető. Ennek nyomai a holtmedrek üledékében, egykori árterek talajában még ma is kimutathatók a több ezer éves bányászat során lerakódott szennyezők formájában. Maga a folyó azonban rendkívül dinamikus rendszer, és hiába viseli sokáig az emberi tevékenység okozta sebhelyeket, az élővilág a terhelés megszűnését követően hamar regenerálódhat.

A rendszerváltás után, az 1990-es években hazánkhoz hasonlóan Szlovákiában is leépült az ipar, az alsósajói szideritbánya (a sziderit más néven vaskarbonát, egy magas vastartalmú ásvány) még éppen megélte az ezredfordulót.

Az ipari szennyezés megszűnésével a Sajó élővilágának minősége javult, még a pisztráng is megjelent a felső szakaszon

- jegyzi meg a 24.hu-nak Borics Gábor.

A beavatkozásnak következményei vannak

A jó tíz emelet mélyen a földbe nyúló, felhagyott bányát szép lassan elkezdte feltölteni a talajba beszivárgó víz, amit a még aktív időszakban folyamatosan szivattyúztak a járatokból. A víz pedig tette a dolgát, kioldotta a megbolygatott kőzetből és a meddőhányókból a vasat és az egyéb anyagokat.

Jócskán leegyszerűsítve arról van szó, hogy amikor a kőzetet megbontjuk, meddőhányókat létesítünk, az addig stabil hőmérsékleten és nyomáson „csapdázódott” elemek, vegyületek vízzel, oxigénnel érintkezve „aktivizálódnak”, azaz különböző kémiai reakciókban vesznek részt.

Képzeljük el, hogy egy nagyobb sótömbre ráöntünk egy vödör vizet: a felszínéről leoldódik némi só, de még csak szemmel látható változást sem tapasztalunk. Ha viszont a tömböt darabokra törjük, morzsoljuk, a vödörnyi víz gyorsan és könnyen magába oldja a só jelentős részét. Nagyjából így működik a bánya és a talajvíz kapcsolata is a felszín alatti, megbolygatott környezetben.

Megfojtja az élőlényeket

Alsósajón annyi történt, hogy az egyre gyűlő, vastartalmú talajvíz márciusban érte el azt a szintet, hogy elkezdett utat törni a Sajóba. Ezt már eleve meg kellett volna akadályozni például a kifolyó víz elvezetésével vagy a kifolyó alatti ülepítőtavak közbeiktatásával – ám ez nem történt meg.

A felszínre jutó víz még teljesen átlátszó, mert a vas oldott formában van benne jelen, a patakokban és a Sajóban csapódik ki oxigénnel találkozva, azzal vas-oxidot – hétköznapi nevén rozsdát – alkotva. Ettől olyan megdöbbentően vörös a víz, és ez jelenti a veszélyt is az élővilág számára. Ha már „rozsdaként” jönne a felszínre, semmi problémát nem okozna a víz elszínezésén kívül, mert a kristályok szépen csorognának lefelé.

Csakhogy esetünkben a folyóban történik meg a kiválás, a vas-oxid pedig belepi a növényeket és az állatok testét is.

Előbbi csoportnak – az algáktól a bonyolultabb vízi növényekig – mindez az életébe kerül, hiszen a bevonat árnyékol, lehetetlenné teszi a fotoszintézist. Az állatoknak, legalábbis nagy részüknek először csak kellemetlenséget okoz, hosszabb távon viszont a kopoltyúikon és egyéb létfontosságú szerveiken megtelepedő vas-oxid ellehetetleníti a légzést.

Az állatok menekülnek

A halak ilyenkor könnyedén elhagyják az érintett szakaszt, és a többi állat is jórészt sikerrel veszi az akadályt: kirepülnek a vízből (egyes rovarok), vagy egész egyszerűen hagyják magukat lejjebb sodorni addig, amíg jobb körülményeket találnak. Azok az élőlények kerülnek nagy bajba, amelyek nem jó úszók, nem tudnak repülni, és testalkatuk sem engedi, hogy a vízzel sodortassák magukat – például nagyobb testű rákok. Kopoltyújukat ellepi a rozsda, és tömegesen pusztulnak el, mint ahogy annak jelenleg is tanúi vagyunk, voltunk.

Összességében tehát a Sajó leginkább érintett 10–15 kilométeres szakaszán Borics Gábor szavaival „a durva vasszennyezés hatására megszűnt az élet”. De legalább az állatok egy nagy része el tudott menekülni. A rozsdát „szerencsére” érzékeljük, így azon nyomban napvilágra került a szennyezés ténye. De ez önmagában kevés.

Nem a vas a legnagyobb probléma, hanem az, ha a vassal együtt esetleg nehézfémek, toxikus anyagok is érkeznek a bányából.

Utóbbira szerencsére nincs közvetlen bizonyíték, de mivel szlovák oldalról erre vonatkozóan kevés hivatalos információval rendelkezünk, kizárni sem tudjuk.

Ha megszűnik, minden rendben lehet

Mit tartogat a jövő? Ha a szennyezés forrását elzárjuk, a folyó hamar magára talál. A mellékvizekből és a felsőbb, alsóbb szakaszról az állatok és a növények szépen visszahódítják a holt részeket. A kiülepedett rozsda is eltűnik, a homokos hordalék áradásokkal megsegítve rövid időn belül kiradírozza a mederből.

Amennyiben azonban a vas-oxid továbbra is jelentős utánpótlással jut a vízbe, és már nem akut, hanem krónikus szennyezésről beszélünk, a pusztulás folytatódik, és egyre hosszabb szakaszon válhat a Sajó élettelenné. A teljes hosszán persze nyilván nem, de további kilométereken még biztosan.

Ökológiai szempontból persze az is rendkívül káros, ha egy folyó adott szakasza válik élhetetlenné, mert akadályozza számos faj természetes mozgását.

Idáig viszont remélhetően nem jutunk el. A szlovák kormány már eddig is sok időt elvesztegetett, de úgy tűnik, most végre elszánta magát a cselekvésre. Meglehetősen lassú volt a folyamat: kinek a feladata a szennyezés megszüntetése, ehhez milyen eszközök állnak rendelkezésre stb. Egy ilyen probléma megoldása hazánkban sem lenne egyszerű, hiszen az három minisztérium együttműködését kívánná, megspékelve a bonyolult tulajdoni viszonyokkal.

A képlet viszont rendkívül egyszerű, időben és térben állandó: mindenki érdeke – sajnos – azért sérül, mert bár a probléma mindenkié, a megoldás mindig valaki másé.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Flajsz Péter (@flajszphoto) által megosztott bejegyzés

Címlapkép: Getty Images