Ők az igazi magyar klímaharcosok: 200 ezer fát ültettek egyetlen év alatt

HelloVidék: Milyen hosszú volt az út az egyesület megalapításáig, és pontosan mi vezérelte önöket, hogy összefogjanak, és együtt tegyenek a klímaváltozás érdekében?

Ulbert Zoltán: Az első poszt 2019. júliusában került fel a közösségi hálóra, az egyesület aug. 31-ével alakult meg. Gyorsan történtek az események. A csoport indulását követő pár napon belül már csatlakoztak is hozzá a helyi szakemberek, néhány hét alatt több ezer civil is mellénk állt. A vezérfonal: az utóbbi években mindenki a saját bőrén tapasztalhatta meg a klímaváltozás katasztrofális hatásait. A világon mindenhol, így Magyarországon is sorra alakultak a fásító közösségek. Mi is ezen az úton jutottunk el ide.

Mielőtt a 60ezer fa Egyesület konkrét tevékenységére térnénk rá, szeretném, ha szó esne az önök kötődéséről, kapcsolódási pontjairól, amiért személy szerint belevágtak ebbe a munkába.

Van egy 10 fős alapító csapat, egy 4 fős operatív vezetés, és egy közel 500 fős privát activity csoport, a nagy, 6500 fős nyilvános csoportunk mellett. Mindenki a természet szeretete miatt érkezett, ez volt a fő kapcsolódás. Kertész, természetvédelmi mérnök, erdőmérnök, vadászmester, tájgeográfus, ács, élőhely specialista, és rengeteg olyan egyéb szakma képviselője, akik segítsége nélkül nehezen boldogulnánk, plusz a sok civil önkéntes alkotják a teamet. Az igazat megvallva, előtte alig ismertük egymást, de ez a csapatmunka igazi barátokká csiszolta a közösséget. Mára már tele vagyunk élményekkel, tapasztalatokkal. Rövid, de intenzív volt ez az egy év.

Ha vissza tud emlékezni, mi volt az első program, amit végigcsináltak?

Tavaly augusztusban a helyi BioRitmus Fesztivál után ültettünk néhány fát. Ez volt a kezdet, ha jól emlékszem.

Az első lépéshez képest pedig most már szűk egy év leforgása alatt majdnem 200 ezer elültetett fánál tartanak, holott a klímavédelem még mindig csak gyerekcipőben jár. Minek tulajdonítják ezt a hirtelen jött népszerűséget, az önkéntesek szép számát? Mintegy területi sajátosság? A csabaiak és a környékbeliek ennyivel érzékenyebbek lennének?

Békéscsaba történelmében nem példa nélküli egy ilyen összefogás. A várost átszelő Élővíz-csatornát anno az egész város (gyerekek, nők, férfiak) ásták ki. Gépek nélkül. Evangélikus nagytemplomunkat, mely Európa egyik legnagyobbja, közadakozásból építették fel őseink. A csavar, hogy kétszer is össze kellett gyűjteni, mert az első alkalommal a napóleoni háborúk elértéktelenítették a pénzt. A jobbágyok örökváltsága is hamarabb történt meg itt, mint sok más helyen az országban. Mikor aztán országszerte ingyenesen megváltható lett, visszakértük a pénzünket, de még Kossuth apánk se tudta elintézni… Szóval vannak ilyen sztorik errefelé. Nem tudjuk feladni. Megtanítottak őseink bennünket arra, hogy igazán csak magunkra számíthatunk. Motiváló lehet az is, hogy Békés megye a legkevésbé erdősült megye az országban. És persze a helyiek: a nagyszerű magángazdák, civilek, idejüket és energiájukat nem kímélő önkéntesek, a vagyonukat is (pl. a földjüket) felajánló polgárok nélkül, a kicsi kis pénzekkel, vagy akár csak egy tálca sütivel minket támogató helyiek nélkül sehol nem tartanánk. Ez is Békéscsaba. És vannak helyi vállalkozások, akiknek – a vírushelyzet ellenére is – akadt, hol egy kis támogatás, hol kedvezmények, amivel óriásit segítettek az ügyünkön.

Szeretném, ha beszélnének az eddig megvalósított, még folyamatban lévő és még megvalósításra váró projektekről! Hogy csak néhányat emeljek ki a sok közül: ott van az Ancsin-erdő telepítése, a Kamut, Mezőberény és Békéscsaba önkormányzatát is megmozgató dűlőprogram, a bányavidékek visszaszolgáltatása a természetnek, legutóbb pedig az öregfák védelmét tűzték fel a zászlajukra. A tennivalóinkat úgy tűnik, folyamatosan szaporítjuk. A névadó hatvanezer fán már túl vagyunk. Többször. Nem gondoltuk, hogy ez ilyen hamar megtörténik. Minden bizonnyal jól álltak a csillagok.

Háromszázezer makkot összegyűjteni nagyon szép, és egyben kemény vállalkozás volt. Kellett is hozzá több száz csabai és környékbeli önkéntes. Ha az ezekből telepített, több mint 3 hektáros Ancsin-erdőbe, illetve a többi kisebb ligetbe kimegyünk, mindig eszembe jut, hogy minden makkért lehajolt egy békéscsabai ember. És minden kerítésoszlopot tízszer is megemeltünk, mire helyére döngöltük kézzel. Összesen 5 hektáron vetettünk, mindet az erdész szakértőnk utasítása szerint gondozzuk. Szintúgy a városban ültetett fáinkat, és az ezernél is több, erdőkből mentett csemetét. Amiben talán különbözünk a többi hazai fásító csoporttól, az az, hogy nem csak faültetésben gondolkodunk. Ehhez a kezdetektől megvannak itt helyben a szakembereink, akik a tudásukon túl sokszor úgy érzem, a fél karjukat is adnák a sikerért.

A zöld folyosók, dűlők, élőhelyek ügyét legalább olyan fontosnak tartjuk, mint az erdősítést, városi fásítást. A dűlők széleinek regenerálása, oda növényzet telepítése eddig más csoportnál nem indult el. Pedig az a sivárság, amit a nagyüzemi mezőgazdálkodás a dűlőkön maga után hagy, katasztrofális. Mi elindultunk egy 20 kilométeres szakaszon, még az elején tartunk, de idén ősszel a felét meg fogjuk csinálni.

Egy csodálatos, újonnan létesült vizes élőhelyen a természetes állapotok helyreállítása is a vállalásunk része. Ezt magunk között „Tüskevár projekt”-nek hívjuk. Ehhez egy – ismét helyi és ismét nagyszerű – gazda „adta nekünk” a bányagödreit, amit megvédenénk, és regenerálnánk a természet számára. Elindult az élővilág beköltözése, de egyéb, romboló folyamatok is. A támogató folyamatokat fogjuk erősíteni, hogy hosszú távon megmaradjon ez az élőhely. A legutóbbi vállalásunk – amely csak most lett publikus, de sok jó ember évtizedes, sőt, inkább évszázados munkája nélkül nem jöhetett volna létre - az „Öregerdő projekt”. Az Alföldről az embereknek nem felétlenül ősöreg tölgyesek, kőrisek, szilfák jutnak az eszükbe. Pedig ősi eleme volt ez régen a tájunknak, hol erdőssztyepp, hol akár nagyobb erdők formájában. Ezek a legősibb állományok sajnos már rég nincsenek meg, most igyekszünk a meglevők közül a legidősebbeket megvédeni, ott, ahol erre megfelelő az erdő állománya.

Azok a területek, amelyek visszakerültek a természethez, valamilyen védelem alá kerülnek, hogy ne irtsák ki őket ipari, mezőgazdasági vagy egyéb célokból? Egyáltalán meg lehet előzni, hogy a most elültetett fák tényleg évszázadokig megmaradhassanak?

Vannak törvényeink, amelyek már régóta védik az erdőket. Ha egy terület erdővé vált, annak is kell maradnia a törvény szerint. De ez csak papír. Mi a tulajdonos családokkal akarunk komoly tradíciókat teremteni, hogy ahol közösségi erdő született, ne csak a törvény védje. Ez az ő hozzájárulásuk a világ jobbá tételéhez, még ha csak nano méretekben is. Ők a legnagyobb biztosítékunk.

Szeretném, ha érvelnénk egy picit az egyesület munkája mellett. Sokan, hangsúlyozandó, színtiszta jóindulatból kezdenek bele a fásításba. Mégis miért jobb, hogyha egy szervezethez, egyesülethez önkéntesként csatlakozva ügyködnek, mintsem laikusként ültetik a fákat?

Nehéz lehengerlően érvelni, mert minden ember, minden közösség, minden terep más. Vannak magányos gerillaültetők, akik évtizedek óta szívügyüknek tekintik a fásítást. Vannak jóindulatú, nagy közösségek is, amelyek nagyok, de még lustálkodnak. Szerintem mindegyiket lehet rosszul is és jól is csinálni. Ráadásul, hogy melyik volt a jó, vagy a rossz, nem derül ki azonnal. A természet más időbeosztással dolgozik, mint az ember. A szaktudás, főleg a helyi emberek szakmai, terepi tudása azonban nélkülözhetetlen. Mivel én teljesen civil vagyok, rájuk támaszkodom. Nekem a legfőbb érv a közösség. A jövő a kicsi, agilis, aktív, célra tartó és együttműködő közösségeké. Ahogy az egyik alapítónk szokta mondani, „glokálisan” cselekedjünk. Aki ismer és követ bennünket, könnyen belefuthat a „csinálás” kifejezésbe is, melyet egy másik alapítónk honosított meg a csoportbeszélgetésekben. Javaslom ezt a két kifejezést bármilyen egyéni vagy csapatjátékhoz.

Úgy látom, hogy a közösségi oldalukon létrehozott nyilvános csoporthoz időközben más magyarországi, szintén fásítással foglalkozó lelkes lokálpatrióták is csatlakoztak. Mit tudnak elmondani a hazai civil fásítási programokról? Mennyire van még hová fejlődniük, mennyire jól fedik le az országot, mennyire kielégítőek az erőfeszítések?

Mi mindenkivel, aki „csinál”, jóban vagyunk vagy leszünk, ha még eddig nem is értük el egymást. Nincs azonban olyan terepismeretünk máshol, hogy jól tudjuk megítélni a munkálataikat. Nagy vargabetűket jár le több csoport is, nem véletlenül. Mi a magunk terepét igyekszünk jól megfejteni, és minél jobban belevonódunk, ez annál összetettebb. Persze, alap, hogy legyen minél több fa, amely hosszú távon képes önfenntartó ökoszisztéma alapjává válni. Ez így egy szép mondat. A megvalósítás azonban lehet, hogy évszázadok múlva lesz értékelve. De ha nem teszünk semmit, akár minden oda lehet. Cselekszünk. „Csinálunk”. És szurkolunk mindenkinek, aki fásít.

Az értő szakmabelieken és az önkénteseken túl van valami, ami még tudná segíteni az önök munkáját? Mi a helyzet például a hatályos jogszabályokkal, kormányzati intézkedésekkel?

Rengeteg intézkedés segíthet, vannak jó szabályozások, most is van új törvény, melyet épp most értelmezgetünk. Törvényszerű, hogy a törvények nem proaktívak, inkább egy kicsit utána kullognak az eseményeknek. Az a jó, ha nem nagyon későn. Van példa erre, meg az ellenkezőjére is. Azonban a „köz”, a „nép”, a „polgár”, a „civil”, kinek melyik kedvesebb, mindig tud tenni, cselekedni. Mi is nagyrészt magánterületeken teljesedünk ki. Ez nem véletlen: haladni kell, különben odakozmálunk. Erre számítunk a jövőben is, az „emberek”-re. A többi csak bónusz. Legalább nem mutogatunk senki másra addig se.

Beszélhetünk-e célszámról, amit el szeretnének érni, vagy ez a munka is, mint oly sok más, egy folyamat része, és csak mérföldköveket lehet kijelölni, végcélt nem?

Voltak ilyen célszámok, de ahogy alakul ez a folyamat, úgy változnak a célok is. A legeslegfőbb cél a felmelegedés megállításában való aktív részvétel. Még nem tudjuk, fogunk-e valaha nyerésre állni. Csak reméljük. Ha tükörbe akarunk nézni, akkor tenni is kell érte. Szélmalomharc? Lehet. De lehet, hogy nem. Adjunk esélyt. És közben építsünk közösséget. Az a bónusz.

Címlapkép: Getty Images