Passzírozzuk vagy nem passzírozzuk? Így készül a legfinomabb magyar halászlé

Leginkább karácsonykor esszük - azt mondjuk, pedig ez nem teljesen igaz. Nyáron a hobbi- és hivatásos horgászok sokkal szívesebben üldögélnek a vízparton és fogják a szebbnél szebb példányokat, mint decemberben. Rengeteg halászléfőző-verseny van az ország bármelyik pontján júliustól szeptemberig, ahova egyre többen nevezünk be. Esküszünk a passzírozásra, vagy éppen pont az ellenkezőjére, a halfajtákra, a főzési időre, egy azonban közös, mindenki az első helyre pályázik egy ilyen versenyen. Kár, mert a lényeg valójában az, hogy mennyire lesz jó a végeredmény.

Történt egyszer, hogy átutazóban voltunk Baja környékén egy baráti társasággal, akik egyáltalán nem voltak nyitottak másfajta ételek és elkészítési módok befogadására. A hazai, a házi, a rántott finomságokra, és kizárólag a káposzta salátára esküdtek, a paradicsom saláta már komoly kihágásnak számított. Dunamenti legények révén Baja környékén azt gondolták, a halászlében talán megbízhatnak, így azt rendeltek egy étteremben, mondván, az a biztos. Én számítottam egy adag tésztára a halászlevet illetően, de arra nem, hogy a többieknek meg sem fordul a fejében a bajai szokás, valamint még csak választási lehetőségük sem lesz majd ezt kikerülni.

A pincér fordultával hozta a tésztával púpozottan megrakott mélytányérokat mindenkinek, amire a másik pincér pillanatok alatt zúdította a forró halászlevet és rá a halszeleteket. Sajnos a teljes felháborodottságot ábrázoló arcokat nem fotóztam le akkor velem szemben, de azt a csetepatét, ami ezután az étteremben zajlott, nem felejtjük el. A társaság nagy része egyáltalán nem értette, hogy a mákos tésztának való gyufatésztát miért keverték össze a levesükkel, és nem is volt könnyű ezt ott hirtelen megmagyaráznia a pincéreknek, akik büszkeségükként hozták a specialitásukat, és nem értették az „idegen legények” felháborodását.

Miután a kedélyek lecsillapodtak, mindenki tett egy próbát, és végül úgy csúszott a gyufatészta halászlével leöblítve mindenki torkán, mintha mindig így történt volna. Itt derült ki, hogy errefelé többségében nem is passzíroznak, ennek ellenére, vagy éppen ezért, mennyei ízeket találtunk. Persze mi is beavattuk a pincéreket az általunk készített halászlé receptjébe, amihez – így néhány év elteltével be kell valljam – ma már néha mi is teszünk gyufatésztát is.

Passzírozzuk vagy nem passzírozzuk?

Igazság szerint mindenki megúszná ezt a részét a leveskészítésnek, de akik ehhez szoktunk, muszáj megtennünk. Több praktika van már rá, a balatoni, dunai, szegedi is általában passzírozott halászlé, amit az éttermek is nagy mennyiségben készítenek, sőt elárulják a módszereiket is. Például turmixolják az egész alaplevet csontostul, és apró lyukú szűrőn passzírozzák. Én egy kicsit óvakodok az apró szilánkoktól, de úgy tűnik működik, hiszen finomakat ettünk ezeken a helyeken. Többen a nagyobb csontokat kiszedik, és egy fakanállal passzíroznak csupán.

A legjobb módszer viszont az, ha a halászlé levével folyamatosan öntögetjük a passzírozandó halpépet, így könnyen átmegy a szitán a sűrűje is. Érdemes két embernek végeznie ezt a műveletet.

Sokan készítik tehát ezt a finomságot, de még többen vannak, akik hozzá se látnak. Többeket kérdeztem arról, mi annak az oka, hogy csak akkor eszik szívesen, ha eléjük teszik készen, tányérban. A válasz többrétű volt: nem szeretik a halszagot, a sikamlós állatot, vagy ahogy rájuk pislognak a halak még az első bemetszés előtt. Mégis a legtöbb így hangzott: „Szeretem a halászlét, de utálom a halpucolást”- ezért eszünk ritkán egy évben. A válasz teljesen érthető, és a sűrítmények nem az igaziak, valamint a felszeletelt hal sem minden esetben friss a pultban, ez pedig igen kényes dolog a halászlében.

A halpucolás módszereiről viszont séfeket és halászokat faggattam, hogy csinálják: „..a legfontosabb, hogy legyen egy jó éles késed, ami vékony és hosszú. Azzal kell alányúlni” – „ Én inkább nyúzom, a bőrös pontyot is, meg a pikkelyeset is.” – „Forrázással a legegyszerűbb. Egy vízforralónyi vízzel leöntöm a halat pár másodpercre, és innen kezdem a nyúzást. Secperc alatt lejön a bőre is, pikkelye is.” – „A hal bőrét bevágom a feje alatt, illetve a farkán, és végigvágom oldalt, de csak óvatosan, nehogy szétvágjam a belsőségeit. Innen könnyebb nyúzni, de előtte én azért a nagyobb rész pikkelyeket leszedem. Visszafelé, nagy késsel, ronggyal fogva a hal végét és egy nagy zacskóban végzem mindezt. „

Ez utóbbit használjuk mi is, bár izgalmas dolog hónapokkal később pikkelyekre lelni a szőnyeg rojtjaiban, ami ráadásul szerencsét is hoz -azt mondják- ha beteszed a pénztárcádba. Ennek ellenére én kiskorom óta a halpucolást láttam, akár közelről, akár az ablakból, de apukám mindig a kinti fedett kúton pucolta. Alig vártuk azt a részét, mikor felnyitja a halat, mert akkor minden esetben odahívott minket öcsémmel, és azt mondja: „Na, ugorjatok rá a pattantyúra!”- azaz az úszóhólyagjára, ami még levegővel volt tele, és pukkant egy nagyot. Éppen ezért némi nosztalgiával is jár nekem a halpucolás, bár most már nem nagyon ugrálok a belső szervein, inkább beleteszem őket a levesbe.

Ami nem maradhat ki a jó halászléből: mélypiros őrölt paprika, friss hal és bor.

Passzírozott halászlé recept

Bevásárlólista

• 2 db keszeg
• 1 harcsafej
• 1 egész ponty
• 3 fej hagyma
• 4 gerezd fokhagyma
• 1 db paradicsom
• 1 db édes paprika
• 1 evőkanál őrölt pirospaprika
• 8 szem egészbors
• 100ml fehérbor
• 1 kk cukor
• só

A passzírozott halászlé készítése:

Előző este a halakat előkészítem. Egy külön tálba rakom a keszegeket vagy kárászt, fejeket, uszonyokat, de a szemet, méregcsontot eldobom, és a belsőségeket külön teszem. A másik tálba pedig a ponty törzs része kerül, amit feldarabolok szeletekre. Mindent, a csontokat is besózom, lefóliázom, és így teszem be 7-8 órára a hűtőbe.

Másnap a hagymát apróra kockázom a fokhagymával együtt, és felteszem a csontos halakkal együtt 5 liter hideg vízbe főni. Másfél órán át főzöm, szép gyöngyöző tetővel. Ezután egy szitán vagy passzírozón át lepasszírozom, a feljebb olvasható eljárással. A fazék aljába egy kis olajat öntök, ebbe beleteszem az őrölt pirospaprikát, átkeverem és felöntöm a lepasszírozott lével, és újra felforralom. Beleöntöm a bort, hozzáadom a cukrot, és 10 perc után beleteszem a szép halszeleteket, belsőségeket. Szintén 10 perc alatt elkészülnek, amit nem is szabad tovább főzni, ne hogy szétessenek. A végén adom hozzá a csípős cseresznyepaprikát.

Igen, valóban halleves az eredeti neve, amit már régóta, sokan tudunk, és hallottunk. A halász leve, az valami egészen más lehet, de mégis gusztusosabban hangzik, ha így hívjuk.

Apropó halleves, elsősorban a délebbi, mediterrán országokban előszeretettel készítenek – jellemzően tengeri halakból – valóban hallevest, amihez természetesen fehérbor dukál, a magyaros, pirospaprikás, vöröshagymás halászléhez azonban a szakirodalom sillert vagy könnyed vörösbort ír elő.

Ez akkor is így van, ha Zsófi éppenséggel egy leheletnyi fehérborral fűszerezte még ízesebbre az általa készített halászlevet. Hozzáteszem, a vörösbort is ugyanúgy használhatjuk erre a célra is, ám akkor ildomos a kész ételhez is azt a fajtát inni, amit beleöntöttünk.

A magyar halászlében, ahogy az már kiderült, három alapanyag, illetve íz dominál: a jó pirospaprika, a vöröshagyma és a ponty. Ez indokolja a könnyed, alacsony tanninú vörösbort mellé, ami készülhet mondjuk kékfrankosból vagy éppen kadarkából.

Ha pedig ezt a két fajtát halljuk, akkor – kis elfogultsággal - nem juthat más borvidék eszünkbe, mint: Szekszárd. A színésznőt szerető Babits Mihály szűkebb pátriája, a mintegy 4500 pincének otthont adó borváros, amelynek löszös – meszes dűlőin jól érzik magukat ezek a fajták.

Ezúttal a Sparba mentem borért, az előzőek alapján meglehetősen konkrét célokkal. Ár-érték arányban az egyik legismertebb szekszárdi család 2018-as kékfrankosa tűnt a legjobb választásnak, a Takler Kékfrankosért 1500 forintot hagytam ott.

A csavarzárból és a 13%-os alkoholból arra következtettem, hogy egy gyümölcsös, élénk, mégis szekszárdihoz méltó, teltebb borról van szó, ami lehet, hogy nem lesz annyira könnyed, mint mondjuk egy siller, mégis passzolni fog karakterében a halászléhez. Passzolt. A Taklerék alap boraihoz tartozó kékfrankos robbanóan gyümölcsös, érezhetően acéltartályban erjedt és érett, ez egyébként lilás színében is tetten érhető. Illatában az érett meggy dominál, ami ízében is megjelenik, s a fekete borsos aromával kiegészülve jól harmonizál a halászlé pikáns csípősségével. Élénk savai és a finom tanninok egyébként jól működnek a magyaros levessel.

Összességében, ha a halászléhez bort iszunk, a kékfrankos jó választás, akkor is, ha a boltban éppen nem kapható a Takler -féle palack. Mivel az egyik legelterjedtebb magyarországi kékszőlő fajtáról van szó, biztosan találunk majd egy – egy tételt valamelyik pincészettől.