Itt a bizonyíték: szerencsés helyzetben van az, aki vidéken él

Honnan eredeztethető a fotózás iránti szenvedélyed?

Napjainkra hihetetlen intenzívvé vált a kommunikáció. Rengeteg emberrel, közösséggel a legkülönbözőbb módon tartjuk a kapcsolatot. Mobil telefon, SMS, online-chat alkalmazások, közösségi oldalak… Néhány évtizeddel ezelőtt mindez ismeretlennek számított. Hatékonyabbá vált a kommunikáció, de egyidejűleg meg is nőtt az emberek természetes szükséglete, hogy olykor önmagukra, az aktív kikapcsolódásra is szakítsanak időt. Ezt jelentette számomra korábban a festészet és az íjászat, majd két éve jött a fotózás szenvedélye, a természet szeretetével párosulva.

Mi lehet a festészet, íjászat és fotózás között a kapcsolódási pont?

A természetfotózásban és festészetben számomra a motívumkeresés a közös vonás, az íjászathoz pedig leginkább vadászszenvedély kapcsolja. A fotózást is egyfajta „vadászatnak” élem meg. Az adrenalin ugyanúgy dolgozik, amikor egyre közelebb kerül a fotós a vadhoz, csak ebben az esetben szerencsére nincs áldozat, csak élmény. Sőt ha lehet kockázatról beszélni, az is inkább a fotós oldalán jelenik meg, például egy bozótból kiugró vadkan formájában, mert erre is akad példa bőven a természetfotózás birodalmában.

Ez érthető, de hogyan kerül ebbe a sorba az íjászat?

Rendkívül természetközeli sport, nagy elmélyülést, koncentrációt igényel, ahol önmaga lehet az ember és elmélyülhet. Az embereknek szükségük van valamire, ami plusz érzést nyújt nekik. Nekem ezt jelentette egykor a festészet és az íjászat is, és most a természetfotózás.

Melyek a kedvenc időszakaid?

Legjobban a hajnaltól napnyugtáig tartó túrákat kedvelem, egy-egy nap 20-30 kilométert gyalogolva, futva és olykor rövid időre elrejtőzve. Bár a mai, digitális világban talán meglepő kijelentésem, de hálás vagyok, hogy az erdőkben szerencsére többnyire nincs térerő. Persze ilyenkor tudatosan le is némítom a telefont. Erre különösen azóta ügyelek, hogy egy tőlem öt-hat méterre leszálló jégmadarat épp a telefoncsörgés riasztott el.

Szerencsés helyzetben vagy, hiszen gyönyörű vidéken élsz, így nem kell messze menni egy jó fotótémáért.

Alapvetően Dél-Somogy, a Dráva mente környékét járom, néha felvetődöm a Kis-Balatonhoz, mert imádom. Tényleg nagyon szerencsés vagyok, mert soha sem kell messzire mennem. Ám ha így közelítjük meg a kérdést, akkor valamennyien szerencsés helyzetben vagyunk itt, vidéken, hiszen ha csak a közvetlen lakókörnyezetünkben elindulunk valamerre és figyelmesen járjuk körbe, akkor rengeteg szépséget láthatunk és tapasztalhatunk. Úgy érzem, a hátralévő életem sem elég ahhoz, hogy mindezt a csodát mind felderítsem. Az erdő minden évszakban tud újat mutatni.

Egyre több szó esik arról mostanában, hogy a természetjárásnak mennyi áldásos egészségügyi hatásai is van. Ezeket is tapasztaltad?

Ha tehetném, mindenkinek receptre írnám fel a természetjárást. Igyekszem legalább hetente egyszer kijutni a szabadba. Ahogy már említettem, Nagyatád és környéke, a dél-somogyi erdők, valamint a Dráva-mente a legkedvesebb „vadászterületeim”. Világ életemben imádtam a természetet és ahogy jöttek az első sikerélmények, úgy nőtt a lelkesedésem. Az első vad lefotózása felejthetetlen élmény. Imádom az erdőt, de nem vadászom. Tisztelem a vadászokat, de én inkább a kamerámmal cserkészem be szó szerint az állatokat: dolgozik bennem az adrenalin, miközben járom az ösvényeket, a csapásokat és sokszor nem tudom, hogy végül mi kerül majd az utamba.

Hogyan tudod a kulturális központban végzett munkádat „összepárosítani” a természetfotózással?

Tizenegy éve dolgozom a Nagyatádi Kulturális és Sport Központban, ez már a harmadik ciklusom. Itt egy fantasztikus csapattal dolgozom közösen azért, hogy a város kulturális és sportéletét fellendítsük, gondozzuk, minél több élményt adjunk az embereknek. Mint egy színdarab ősbemutatójánál, úgy a fotózásban is leírhatatlan érzés, amikor egy régen várt esemény valósággá válik. A kultúrában ez leginkább színpadon történik meg, míg a fotózásban az elkészült képben, egy tökéletes pillanatban realizálódik.

Az eredményes természetfotózáshoz nem elég az elhivatottság. Hogyan tudod magad fejleszteni?

Ha valaki eredményes természetfotós szeretne lenni, meg kell tanulnia észrevétlenül közlekedni. Gyakran mosolygok olyan túrázókon, akiket már egy kilométerről hallok és találkozva velük szomorúan állapítják meg, hogy még csak egy őzet sem láttak. Én egyrészt igyekszem tanulni a „nagyoktól”, másrészt folyamatosan fejlődöm a saját tapasztalataim által. Mindig megpróbálok minél közelebb kerülni a témához, az állatokhoz. Imádom a tájat is fotózni, de amikor elmerülök az élővilág fotózásában, ahhoz meg kell tanulni rejtőzködni. Jó kapcsolatot ápolok a vadásztársaságokkal, és ezért szívesebben választok természetvédelmi területeket, mint fotózási helyszíneket. És persze van rejtőzködő felszerelésem, de jobban élvezem, amikor a vadcsapásokat járva felbukkan egy „váratlan vendég”. Nem szeretem a beállított képeket.

Melyik a kedvenc időszakod, amikor a legjobban szeretsz fotózni?

Nagyon szeretem az extrém körülményeket. Sőt, kimondottan kedvelem a mínusz tíz fokot, faggyal, jéggel és hófúvással. Nagyon fontos azonban, hogy megtanuljunk a természettel együtt élni, tisztelni azt, hiszen gyakran int óvatosságra. Nálam is előfordult, hogy váratlanul beszakadt a mocsárban a jég alattam. Még nem volt olyan fotózásom, ami nem hozott valamilyen új, fantasztikus élményt. Talán néha csak a szerencsén múlik, hogy mit tudok lencsevégre kapni, máskor pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Azt azonban már megtanultam, hogy ha elmegyek őzet fotózni, akkor bizony meglehet, hogy aznap sast fogok találni.

Mennyire tudsz megbirkózni a magánnyal, ami a jó fotók elkészítéséhez szükséges az erdőben?

Ha fotózni indulok, akkor általában kerülöm az embereket. Egy-egy fotózás alkalmával akár harminc kilométert is gyalogolok, és szeretem az eldugott helyeket. A közelmúltban például a Kányavári szigetre indultam kora hajnalban, ahol azonnal csoda fogadott: egy vidra kimászott elém, megmutatta és megrázta magát, majd visszament. Azon a napon alig vártam, hogy sast fényképezhessek. A véletlen folytán pont előttem jelent meg, és akkora szerencsém is volt, hogy ott, az orrom előtt szedett ki egy halat a vízből.

Gondolom a természetben másként hat a meglepetés ereje is.

Egyértelműen. Nemrég a horvát-magyar határhoz közel, az eljegesedett Dráva holtágánál fotóztam és éppen alkonyodott. Meghallottam, hogy recseg a jég. A zajokból ítélve arra gondoltam, hogy biztosan egy nagyvad érkezik, ezért gyorsan elrejtőztem egy bokor alá és vártam, hogy mi lesz ebből. Meglepetésemre a jég alól hamarosan feljött három vidra, amik kiültek egy faágra, majd kedvesen elkezdtek játszani. Hatalmas élmény volt, hogy miközben egy őzre vagy vaddisznóra számítottam, egészen mást kaptam a természettől.

Mi a természetjárás legnagyobb ajándéka szerinted?

Igyekszem minden héten legalább egy napot a természetjárásra szánni, de persze gyakran úgy kell hozzá lopni az időt. Észrevettem, hogy akkor érzem magam a legjobban, ha ezt meg tudom tenni. Hatalmas élményt jelentenek ezek a kirándulások, amit néha csak később, lassabban tudok feldolgozni. Évek óta nem voltam beteg, tele vagyok energiával és egy-egy ilyen túra után másként tekintek az életre is.